A várható élettartam növekedése változásokat hoz a pionír városokban, ahol az új generációk közötti együttélés és munkavégzés új modelljei kihívást jelentenek a hagyományos struktúráknak, és kihívásokat támasztanak a köz- és szociálpolitikák elé. A világszerte tapasztalható várható élettartam folyamatos növekedése a hagyományos oktatási, munkavégzési, nyugdíjazási és lakhatási modellek felülvizsgálatát teszi szükségessé. Az Egyesült Államokban az átlagos élettartam 79 év, szemben az 1950-es 68 évvel, ami azt jelenti, hogy 70 millió amerikai 65 éves vagy annál idősebb, ami a Time magazin adatai szerint megegyezik Spanyolország és Portugália össznépességével.
2050-re várhatóan 2,1 milliárd ember, vagyis a bolygó lakosságának egyötöde lesz legalább 60 éves. A népesség elöregedése a születési arányok csökkenésével jár együtt, amelyek már most is a generációk pótlásának szintje alatt vannak, ami egy soha nem látott demográfiai struktúrát eredményez. Japánban a lakosság egyharmada az idősek csoportjába tartozik, és a következő 25 évben további 60 országban várható hasonló arányok kialakulása. Ez a jelenség alapvető intézmények átgondolását igényli. „Alapvető változáson megy keresztül az életkori struktúra” – nyilatkozta a Time magazinnak John Rowe, a Columbia Egyetem professzora. Rowe rámutatott, hogy a központi pillérek – az oktatás, a munka és a nyugdíj – nem alkalmazkodtak az új demográfiai eloszláshoz, és mélyreható társadalmi átalakítást igényelnek.
Új tanulási modellek és generációk közötti együttélés
A megnövekedett élettartam lehetőséget kínál a hagyományos életciklus átalakítására. Martha Deevy, a Stanford Center on Longevity aligazgatója szerint „a három szakaszos élet már elavult”. Javaslata szerint a képzést és a szakmai fejlődést folyamatosan, az egész életen át kell elosztani. A Time magazin szerint a szakértők folyamatos tanulást és nagyobb rugalmasságot javasolnak a 60 év felettiek számára, megkönnyítve ezzel az élet különböző szakaszai közötti átmenetet.
Innovatív lakhatási tapasztalatok
Egy példa ezekre a modellekre a Mirabella, az Arizona State University időseknek szóló egyetemi rezidenciája. Ott a nyugdíjasok egy húszemeletes épületben élnek együtt a diákokkal a campuson belül. A lakók órákat tartanak, fiatalokat mentorálnak és tanársegédként működnek közre. Az egyetemi tanárok előadásokat tartanak a rezidenciában, és több zenei doktorandusz ingyen lakik ott cserébe azért, hogy órákat tartanak és heti koncerteket adnak. Ez a együttélés kétirányú tudásáramlást eredményez. „Még a tanári karénál is gazdagabb információkkal tudtunk hozzájárulni” – nyilatkozta a Time magazinnak Caleb Bailey, gitárhallgató, aki két nyugdíjas ápolónővel osztotta meg az osztálytermet.
A generációk közötti integráció minden fél számára előnyös. Dr. Richard Kramer, a Stanford Egyetem nyugdíjas professzora mentorprogramot indított orvostanhallgatók számára. „Mindig is úgy gondoltam, hogy a legjobb munka az, amit szeretnék csinálni, függetlenül a fizetéstől” – mondta Kramer a Time magazinnak. Úgy véli, hogy a fiatalok kísérése az egyik legkielégítőbb élménye. A főiskolások pedig értékelik a spontán kapcsolatot több mint 300 idős szomszédjukkal, akik új energiával és élettapasztalatokkal látják el őket.
Már körülbelül 100 hasonló létesítmény működik 30 amerikai államban, és a kezdeményezés felkeltette az ingatlanfejlesztők és az egyetemek érdeklődését, akik készek reagálni az intergenerációs lakhatási modellek iránti keresletre. A cél az, hogy a tapasztalatok, a tudás és az érzelmi támogatás cseréje generációk között folyékonyan történjen, hozzájárulva a társadalmi magányosság leküzdéséhez, amely mind a fiatalok, mind az idősek számára kihívást jelent.
Változások a munka világában
A tendencia a szakmai élet meghosszabbítása, de nagyobb rugalmassággal. David Rehkopf, a Stanford Center on Longevity társelnöke a Time magazinnak elmagyarázta, hogy már nem elengedhetetlen a heti 50 vagy 60 órás munkaidő teljesítése az értékteremtéshez: „Ha valaki akar, 20 órát is dolgozhat”. Olyan országok, mint Szingapúr, ösztönzik a idősebb munkavállalók átképzését vállalati ösztönzőkkel és képzésekkel, hogy az idősek új készségeket sajátítsanak el. Ezen előrelépések ellenére a vállalati alkalmazkodás korlátozott. Tíz vállalatból négy fenntartja a kötelező nyugdíjkorhatárt, és a vezetők több mint fele nem veszi figyelembe az életkort a sokszínűségi politikájában. A rugalmasság és a képzéshez való hozzáférés az idősebb munkavállalók számára továbbra is kivételes.
Időskorúak önkéntessége és társadalmi részvétele
Az intergenerációs önkéntesség a társadalmi részvétel és támogatás alternatívájaként jelenik meg. Az Experience Corps kezdeményezés, amelyet az 1990-es években Dr. Linda Fried, a Columbia Aging Center igazgatója hozott létre, nyugdíjasokat kapcsol össze állami iskolákkal, hogy támogassák a gyermekek és a tanárok oktatását. „Az a célja, hogy minden fél számára előnyös legyen” – magyarázta Fried, akit a Time idézett. Jelenleg azonban a program csak 16 amerikai városban működik, erőforrások és közszféra elkötelezettségének hiánya miatt. Fried a programok diverzifikálását és strukturális politikává alakítását kéri.
Generációk közötti együttélés és életminőség
A lakások tervezése is fejlődik. A generációk közötti együttélés, ahol különböző korú emberek élnek együtt, Németországban és az Egyesült Államokban terjed, mint alternatíva az intézményi környezetben jellemző elszigeteltség és hanyatlás ellen. New Yorkban a One Flushing épület több mint 200 különböző korú lakót fog össze, közösségi kertet és hasznos üzleteket kínálva. A fiatalok segítenek az időseknek a számítógépek használatában és az angol nyelv tökéletesítésében. „A különböző generációk jelenléte az épületben több energiát ad nekem” – nyilatkozta Irene Ng, a 75 éves lakó a Time magazinnak.
Egyenlőtlenség, közpolitikák és a hosszú élettartam jövője
A társadalmi egyenlőtlenség azonban korlátozza a hozzáférést ezekhez az előnyökhöz. Az amerikai lakosság jelentős része szüleikénél sebezhetőbb öregkorral szembesül, rosszabb egészségügyi állapotban és kevesebb erőforrással – figyelmeztetett Rowe. Ezért a közpolitikáknak a többség számára kell biztosítaniuk a méltóságteljesebb és hosszabb életet, nem csak egy kiválasztott kisebbség számára. A megoldások léteznek, de a kollektív válasz az öregedés kihívásaira lassan halad előre. Hogy a hosszú élettartam mindenki számára lehetőséget jelent-e, az a társadalmak azon képességétől függ, hogy újradefiniálják-e értékeiket és prioritásaikat.
